1. NAP: CALI-BÓL KONGÓ-BA

Írta: Emile Hirsch
Fordította: Clarity26

Per pillanat a 24H jelzéssel ellátott ülésen foglalok helyet 40.000 láb magasan az Atlanti Óceán felett. Egyenesen Afrika szívébe tartunk: A Kongói Demokratikus Köztársaságba. Az ölemben egy csomag csücsül. Az Oxfam America elnevezésű szervezettől kaptam, akik az emberi jogok védelmére szakosodtak. A prospektus oldalai tele adatokkal, a Ruanda-i fajirtástól kezdve a Tutsi és Hutu polgárháborúval bezáróan sokféle gyalázatossággal szembesülhet itt az ember. Eddig mindent háromszor, sőt négyszer is el kellett olvasnom, mivel a „miért”-ekre nem találom a választ. Az Oxfam egy hónappal ezelőtt keresett meg az utazás lehetőségével. Egy másik színész és én épp hátrányos helyzetben lévőket látogattunk, találkoztunk a helyi hivatalos szervekkel, illetve első kézből szembesültünk a segély szervezetek munkájával. Így próbáljuk felhívni a figyelmet a jelenleg is tartó krízisre.

Első ízben Christopher McCandless történetén keresztül találkoztam az Oxfam-mal. Egy fiatalember, kinek útja az önfelfedezéstől a tragikus végkifejlettig nyúlt. Történetét az „Út a Vadonba” c. könyv dokumentálta és később azonos címen filmvászonra is vitték. Ez utóbbinak jómagam voltam a főszereplője. Chris az összes megtakarítását, 24,500.68 dollárt ajánlott fel az Oxfam-nak, mielőtt két éves Odüsszeiájára indult Alaszka kopár vidékére. Ez által inspirálva jómagam is adományoztam a szervezetnek és mind a mai napig úgy érzem, az a pénz a lehető legjobb helyre került.

Szóval, így kerültem a 24H jelzésű ülésre. A kis kék hátizsákom, amit 20 dollárért egy CVS gyógyszertárban vásároltam, mélyen el van temetve a raktérben. Egy nem várt fordulat következtében, a másik színész, kire testvéremként számíthattam, nem ül mellettem. Órákkal korábban lemondta az utazást. Magamra maradtam, az önkéntes munkában pedig semmi tapasztalatom. Olvasom a tájékoztató sorait és arra a 600 dollárra gondolok, húszasokban és ötvenesekben kiaprózva, amit tanácsra magammal hoztam… csak a biztonság kedvéért. Egy (igen nagy) részem halálra van rémülve. Úgy értem, Jézusom – Kongó?

Mozaik darabkákból kezdem összerakni a történetet, milyen lehet az ottani helyzet. 1994-ben a ruanda-i fajirtás következtében több mint 800.000 Tutsi férfit, nőt és gyermeket mészároltak le a Hutu szélsőségesek brutális módszerekkel, kevesebb, mint 100 vérben úszó nap alatt. A Tutsik a helyiek segítségével visszavágtak, ennek nyomán a Hutuk visszavonulót fújtak. Menekülni kezdtek és pár nap leforgása alatt 1994 júliusában közel 1 millió menekült lépte át a határvonalat Goma-nál (DRC keleten fekvő városa). Mindez egy amúgy is instabil helyzetet eredményezett Kongóban, ahol a civil harcok mindennapossá váltak. Ellátmány, illetve alapvető víz-és higiéniás készletek híján az ottani helyzet egy újabb szinttel emelte a szenvedés és éhezés mércéjét. 1998 óta feltehetően 5.4 millió embernek kellett meghalnia a nélkülözés következtében.

Bár a másik színész bedobta a törölközőt, én mégsem vagyok egyedül. Mielőtt Los Angeles-be érkeztem, csatlakoztam Lyndsay Cruz-hoz, aki az Oxfam egyik tagja. Az első benyomásom erről a szőke, kék szemű, 30 éves nőről, hogy inkább kaliforniai cicababának néz ki, mintsem önkéntesnek. Kiderült, a kettő nem zárja ki egymást. Szintén a fedélzeten volt egy fotós, Nabil Elderkin, aki lankadatlan energiával és mintha fogpiszkálóval a szájában bújt volna ki az anyaméhből. Eszes 26 éves, Ausztráliában nőtt fel és beutazta a világot, miközben fényképezőjét kattintgatja már 18 éves kora óta. Mikor felajánlottam neki egy sört a reptér tranzitjában, elmesélte, hogy a 21.-ik születésnapján abbahagyta az ivást, ami így utólag eszement kijelentésnek hangzik számomra. „Ausztráliában 14 évesen kezdjük,” magyarázta.

A csapat megmaradt tagjai a frankfurti átszállásnál csatlakoztak hozzánk. Liz Lucas, egy alacsony, telelyuggatott 27 éves szőke, az Oxfam sajtó főnöke. Megemlíti, hogy mindössze pár nappal korábban szélsőségesek támadtak egy menekült táborra Rutshuru-ban, majd tüzet nyitottak, megölve ezzel kilenc embert és megsebesítve számtalan másikat. Ez a tábor olyan, mint amelyikbe mi is készülünk. Őszinte leszek: ebben a szent pillanatban kurvára berezeltem. Azon jár az agyam, hogy pattanhatnék meg erről a gépről. Végül arra a következtetésre jutottam, ezt semmiképp nem tehetem meg anélkül, hogy némileg ne adnék alább a férfiasságomból.

Csapatunk ötödik tagja, Jimmie Briggs, újságíró/író. Rendkívül magas és fekete, arcát egy stréber retro szemüveg és afro fürtök keretezik. Jimmie 38 éves és olyan kisugárzása van, ami még engem is lenyugtat. Írt egy könyvet, „Elveszett Ártatlanság” (Innocents Lost) címmel. Szerte a világon élő gyerekkatonákról szól. Hat évet töltött a kutatással, szóval ez a srác tudja, mit tesz. Következő állomásunk Etiópia. Jimmie és én egy bárban ülünk és Fantát iszunk, miközben arról társalgunk, mit várok Afrikától. Béna választ adok, hogy a saját elvárásaimmal birkózom, ami nagyjából annyit tesz, fogalmam sincs az egészről. Mégis, mikor később betévedünk egy etióp étterembe, odafordulok hozzá és megválaszolom a kérdését. Mit akarok én? Segíteni abban, hogy a világ egy jobb hely legyen. Ezért vagyunk itt. Jimmie haveri gesztussal összeszorított öklét böki felém. "Pontosan ez az igazság," mondja.

Ahogy a repülő felé indulunk, két afrikai férfi zajongva áll be elénk a sorba, miközben átmegyünk a biztonsági ellenőrzésen. „TIA,” mondja Jimmie és Nabil egymás felé kuncogva. Ez Afrika („This Is Africa”).

Kigali-ban szállunk le, ez Ruanda fővárosa. Ott Yao-val találkozunk. 32 éves, kongói Oxfam munkatárs, aki egy az egyben a popsztár Seal hasonmása a sebhelyek nélkül. Kiválóan beszél angolul. Csoportunk a két várakozó dzsip előtt kettéoszlik. Lilára vannak festve, hogy lopás esetén ne használhassák őket. Három órán keresztül sziklákkal tarkított ösvényeken visz az utunk, míg elérünk Goma-ba. Épp szemközt vagyunk a kongói határral. Itt fogunk éjszakázni.

FOLYT. KÖV.

Fordította: Clarity26

Forrás: http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=97699