Írta: Clarity26

Többségünk elképesztő naivitással szemléli a fejletlen országok helyzetét, de ha testközelből látná a „szörnyűségeket” egyik pillanatról a másikra empatikus emberré válna. Ebben biztos vagyok! Tényleg igaz, hogy Mi „modernkoriak” mindent természetesnek veszünk. Megnyitjuk a csapot, iszunk. Kinyitjuk a hűtőszekrényt, eszünk. Kilépünk az utcára és beszívjuk (a nem is olyan tiszta) levegőt. Mikor valami triviális nyavalyával megbetegszünk, elmegyünk az orvoshoz, majd a gyógyszertárba, és pár nap alatt felgyógyulunk. Dolgozunk, a szabadidőnkben pedig szórakozni járunk. Élvezzük az Életet?! Míg a világ másik felén egy kisgyereknek naponta több mérföldet kell megtennie azért, hogy egyáltalán ivóvízhez jusson (ami az esetek döntő többségében fertőzött!). Az utóbbi években extrém módon felgyorsult klímaváltozás miatt jelenleg Oroszországban az emberek maszkkal az arcukon kénytelenek létezni és világszerte milliók éheznek, akiknek nem kellene háromfogásos ebéd, már egy kenyércsücsökért is végtelenül hálásak lennének. A „harmadik világ” országaiban a betegség, illetve járvány statisztikák hátborzongatóak. Hitetlenkedve tesszük fel a kérdést, „Emberek hogy élhetnek ilyen körülmények között a 21. században?”

Ennél a pontnál belekezdenék valódi mondókámba, de… Előtte hadd szóljak pár szót „főhősömről”, akit a mai fiatal generáció egyik legkiemelkedőbb alakjának tartok. Ő Emile Hirsch, színész és aktivista. Sokaknak valószínűleg nem sokat mond a neve, hisz nem egy újabb celeb csemetéről van szó. Én már egy ideje figyelem a pályafutását, és mondhatni mindegyik „alkotását” láttam. Általában azokat a színészeket kedvelem, akik minden filmjükben képesek megújulni. Teljesen átlényegülnek, majd az általuk játszott figurát a saját képükre formálják. Hirsch pont ilyen. Zseniális játékára igazándiból a 2007-es Sean Penn rendezte „Út a Vadonba” c. filmben figyeltem fel, melyet igaz történet ihletett. Erre egy másik bejegyzésben külön ki fogok térni, mivel lassan három év telt el, de se azóta, illetve azelőttről sem emlékszem olyan filmre, ami ekkora hatást gyakorolt volna rám.

Szeretem az olyan közéleti embereket, akikre nem csak a munkájuk miatt lehet felnézni, hanem az emberi mivoltuk is becsülendő. A szememben Emile Hirsch pontosan ilyen karizmatikus egyéniség. Ezt talán két általa mondott idézettel tudnám a legjobban szemléltetni. Egyrészről a végletek embere, hangulatfüggő… „Úgy gondolom, félig mindig is kint voltam a csigaházamból, félig meg bent. Néha extrém módon tudok vadulni, máskor meg a végletekig magamba zárkózom. Csupán napszaktól függ.” Másrészről rendkívüli humorral megáldott… „James Dean-től megtanultam, hogy ne száguldozzam, River Phoenix-től, hogy ne használjak speed-et, Marlon Brando-tól pedig, hogy vegyek vissza a sajtburgerből.”

Végre… Nagy nehezen kilyukadtam az eredeti mondanivalómra… Hirsch a színész mesterség mellett aktivista. Több jó szolgálati ügy mellett állt már ki. Nemrég Oroszországban forgatott, ahol most készülő filmjét az ottani kaotikus helyzet (kiterjedt erdőtüzek és szmog) miatt szüneteltetni kényszerültek. Mivel a színész szabadidejében „hobbi íróként” is funkcionál, empatikus írásai néhanap felütik fejüket a világ hasábjain. Most sem volt ez másképp, az oroszországi helyzet valószínűleg őt is érzékenyen érintette. Cikkét a következő szavakkal zárta, „Oroszországban közel 16 millió ember részese ennek a katasztrófának. Őket nem lehet egyszerűen felrakni a gépre és biztonságban hazaszállítani, ahol ismét friss levegőt szívhatnak. Velem épp ez történik, ám többségük maradni kényszerül. Bár elménk és szívünk egy darabja velük marad, mégse felejtsük el, hogy részben mindannyian felelősei vagyunk, amiért törékeny bolygónk klímája ilyen szinten felborult.”

A fiatal színész 2010-ben több hírességgel egyetemben csatlakozott a „Summit on the Summit” (szabad fordításban „Találkozás a Csúcson”) elnevezésű jótékony akcióhoz, mely a globális vízügyi válságra hivatott felhívni a figyelmet. Az egyhetes utazás alatt a résztvevők több, mint 80 kilométert tettek meg hogy feljussanak az 5895 méter magas afrikai Kilimandzsáró csúcsához.

Hirsch 2009 januárjában felkerült a „Men's Journal” magazin címlapjára, ugyanis 2008 decemberében írt egy publikációt „Congo Diary” címmel, mely a fenti magazinban jelent meg fotó melléklet kíséretében. Az akkor 25 éves színész négy másik fiatal aktivistával ellátogatott Afrika szívébe. Öt napos utazásukról naplót vezetett, amiről később így nyilatkozott. „Visszaolvasva ezt az útleírást, majdhogynem kacagnom kell a naivitásomon. Talán mindannyian összefoghatunk és megváltoztathatjuk a világot.”

Talán… Hirsch-nek nem ez volt az utolsó afrikai útja. 2009 áprilisában visszatért, ezúttal Zimbabwe-be látogatott az „Oxfam America” elnevezésű szervezet meghívására, ahol az elharapózó kolera járvány ellen próbáltak lépéseket tenni. Útinaplója ez alkalommal sem maradhatott el. A két naplót „patchwork” szerűen tervezem össze toldani és sorozat formájában részleteket fogok belőle fordítani. Egyrészt, mert érdekel a téma, másrészt szeretném, ha minél többen szembesülnének azzal a ténnyel, hogy Nekünk európai embereknek igenis jó életünk van. Mégis úgy érzem, ennek nem vagyunk egészen tudatában… Elég ha egy álmos reggelen a metróban végig nézek a velem együtt utazó több tucatnyi ember arcán. Azok az emberek odaát Afrikában szó szerint nyomorognak, mégis a mosoly mindig ott ül az arcukon. Talán nekik ez így természetes. Talán csak az életvidámságuknak köszönhetik, hogy még mindig életben vannak… Már akik…

A folytatással hamarosan jelentkezem.

Írta: Clarity26

Forrás: http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=97697