Írta: Vértes Eszter - 2008.04.03

Kedvenc különcünk, Sean Penn 2007-ben hatalmas fába vágta a fejszéjét. Christopher McCandless történetét a leglíraibban próbálta meg eljuttatni közönségéhez.

A huszonéves srác, akinek az élete hazugságokból nőtt ki, a létezés csodáját akarta megtapasztalni. Nekivágott hát a világnak szigorúan csak szellemi társakkal, akik évszázadokkal korábbról szóltak hozzá legmagányosabb óráiban. Bár egészen fiatal volt (21 éves), a két évet felölelő vándorlása során gyermekből kamasszá, majd férfivá érik és ez a nézők számára is átüt a vásznon: éveket lehet öregedni ezalatt a két és fél óra alatt a megfelelő együttérzéssel megáldott mozirajongóknak.

Christopher útkeresése az utóbbi évek egyik legerőteljesebb fejlődéstörténetével párosulva vérbeli roadmovie-t tár elénk. Történetét a táj csendes-bús szimfoniája és a világirodalom legtisztább alkotásai repítik szárnyukon. A fiú, aki Lord Byronnal, a gyökértelenség szimbólumával edzi egyre fásultabb lelkét és közben Tolsztoj előtte még ismeretlen tapasztalatain hatódik meg: érdekes kettősség, ami az embernek nevezett lény egyik legizgalmasabb tulajdonsága. Bár a költészet konkrétan is helyet kap a filmben, a naplórészletek és az egész atmoszféra az idézetek nélkül is kellően költői magaslatokba emelik. A táj szépségében való tobzódásban nem merül ki az operatőri munka (Eric Gautier) és egyszerű country zene nem válik irritálóvá, mert érezzük, mind csak eszközök.
Éppúgy, ahogy a legfurcsább karakterek, akikkel útja során összeakad, mind alárendelik magukat a film főhősének. Sorsát, a fejlődést a megismert emberek tragédiáin keresztül láttatja Sean Penn, és a tulajdonképpen visszafelé elmesélt történet mindvégig leköti a figyelmet. A nevesebb sztárokat öröm hús-vér szerepekben látni, de még nagyobb élmény a szemtelenül fiatal Emile Hirsch diadalmenetét követni. William Hurt és Marcia Gay-Harden, mint a múlt terhe alatt elgyengülő szülők, Jena Malone, mint a bátyjáért végtelenül rajongó, otthonról kitörni képtelen lány, Vince Vaughn, mint jópofa farmer, Catherine Keener, mint hányatott sorsú hippi és végül az alakításáért Oscarra jelölt, zseniális Hal Holbrook, akinek a film leggyönyörűbb pillanatait köszönhetjük. Mesterségüket a legprofibban űzve kedvességgel és szeretettel töltik meg a filmet, ami után még fájóbb a tragikus végkifejlet.

A főcím kicsit gyermeteg betűtípusa még ott az emlékeink közt, amikor éppenhogy zavarni kezdenének a hosszú természetképek. Majd, örömmel vesszük tudomásul, hogy a film felnő a feladathoz és egy rendkívüli ember rendkívüli tetteit fel tudja tárni nekünk, gyönyörű zenei aláfestéssel és feledhetetlen pillanatokkal. Ha A bakancslista után az az érzésünk támadt, hogy soha nem lehet elég későn kezdeni az életet, akkor az Út a vadonba megtekintése után elkönyvelhetük: még mindig a húszéveseké a világ.
 

Forrás: filmpont