Írta: Vértes Eszter - 2008.05.15.

Úgy tűnik, a Wachowski-fivéreket is tönkretette néhány év alatt az álomgyár. A baj nem is az, hogy nem ők az elsők, hanem az, hogy biztosan nem az utolsók. Néhány éve a Mátrixot nézve mindenki felfigyelhetett kreatív elméjükre, hiszen mertek újítani egy halódó műfajon (science fiction). A történelem ezúttal nem ismétli önmagát, ugyanis a sportfilmekkel közel sem volt ekkora szerencséjük.
Ez részben annak tudható be, hogy a zsáner rajongói bőven ki vannak szolgálva jobban és kevésbé sikerült alkotásokkal (másrészt annak, hogy Tatsuo Yoshida anime-sorozatát teljesen felesleges és elvetélt próbálkozás volt élőszereplős gumicukorfilmmé degradálni - a szerk.), de a Totál turbó esetében nem is kell ennyire mélyre ásnunk. Már párszor megírta mindegyikünk és egy mezei mozinéző is kívülről tudhatja a témában készült filmek receptjét.

Na, Andy és Larry Wachowski is vettek egy teljesen amerikaias pátosszal, becsülettel, egyéb nyálas, de alapjáraton pozitív tulajdonságokkal kitömött hőst, akit nagyjából olyannyira árnyaltan ábrázoltak, mint anno Neot (de ezt a Mátrixban képesek voltunk elnézni). A második félóra aztán elúszott arra, hogy felépítsék a totálisan súlytalan kis történetüket, bevonva a lehető legtöbb kütyüt és a Teletubbies stílusában animált helyszínt. Ennek a nézése közben a legszörnyűbb az volt, hogy sorra tűntek fel az A-kategóriás sztárok a vásznon, asszisztálva ennek a felejtős filmnek.

Az élmény leírásánál könnyű lenne csak annyit mondani: unalmas, de a Totál turbó ennél többért kiált: ez a film egész egyszerűen nézhetetlen. Mondom ezt a bennem élő matchboxőrült gyerekként és sokat látott kritikusként is. Olyan 135 (!!!) perc ez, amit csak a legjobban utált ismerőseimnek ajánlanék, megtoldva egy kis Totally Spies-szal, a hétvégi matiné keretében. Mint írtam, az animáció harmatgyenge (meg sem próbálják burkolni, hogy a film felében fényképezett háttér előtt grasszál a stáb) és amit tényleg nem értek, hogy mire föl építettek bele az egész filmbe: egyre gyakrabban alkalmazzák a végtelenül idegesítő áttűnéseiket, amiktől másfél óra után már simán elszédül bárki, aki végig odafigyel.

A szereplők sekélyesek és irritálóan unalmasak. Ráadásul még, igazodva a ’90-es évek amcsi trendjéhez, van benne egy cukker csimpánz is, aki csak vigyorog, tévézik, édességet eszik, kakit dobál és persze családtagként kezelik Flúgosék, akarom modani Racerék. A főszereplő srácról a fentebb elejtett jelzőkön kívül még a naivitást emelném ki, amit Emile Hirsch bájos arca tökéletesen megjelenít – még szerencse, hogy az Út a vadonba annyira feledhetetlen, hogy rá ezek után sem tudnék haragudni. Annál inkább Matthew Foxra (Lost) vagy Susan Sarandonra, akiket egyáltalán nem értek mit keresnek ebben a filmben.

Összességében elmondhatom, hogy ilyen rosszul utoljára asszem Az arany iránytűn szórakoztam, de ezúttal a vége felé már nevetni se volt kedvem a túldramatizált szitukon. Aki mégis aláveti magát ennek a borzadálynak, annak megjelölném a „nagy verseny” gonoszainak bemutatását: ott a legtürelmesebb néző is kiborul pillanatok alatt. Egyébként komolyan írtam: aki ezt megnézi, annak a következő mozifilmje a Winx Club vagy a Franklin, a teknős legyen. Ennél már csak az lehet lejjebb.
 

Forrás: filmpont